Hidak a szívek között: Négylábú lélekgyógyászok

Együttérzéssel olvasom, amikor beavatva élete fájdalmas pillanatába egy-egy olvasóm megírja, hogy kedvence örökre elment. Ez sajnos nem ritka, hiszen ma már több tízezren olvassátok a leveleimet, és ez ennél is több négylábút jelent. Legutóbb Borcsa kutyusról kaptam a hírt, ő 15 évet élt.

Amikor eljön a nap, hogy már nem kell többé a kanapé alatt papucsot keresni vagy ágyat porszívózni, nem halljuk többé, ahogy álmukban teljes átéléssel ugatnak, óriási darab szakad ki a szívünkből. A fájdalmunk súlya alatt úgy érezzük, soha többé nem lesz kutyánk, cicánk.

Mégis, sokszor már a gyász és a szomorúság pillanataiban is tudjuk legbelül, hogy egyszer eljön a nap, amikor készen állunk majd egy új négylábú fogadására, aki újra napfényt hoz a szívünkbe.
Rájövünk, milyen üres az életünk nélkülük, és elfogadjuk, hogy a gyász és az elmúlás az élet körforgásának része — és nem ok arra, hogy bezárjuk a szívünket az élet előtt.

Ha életünk során a tiszta szeretet élményét nem emberi kapcsolódásainkban, hanem négylábú társunk által tapasztalhattuk meg igazán, a gyász elviselhetetlenül nehéz.
Az első kutyám elvesztésének pillanatait felidézve még mindig megszakad a szívem. Számomra az állatokhoz való kapcsolódás mindig is egy csoda volt — mély, őszinte és gyógyító. 

A kutyánk, cicánk elvesztésének gyásza mindennél nehezebb.
„Csak a kutyája számít.”
„Elkényezteti, mint egy gyereket.”
„A kutya a mindene, más nem is érdekli.”
— hangzik az ítélet többnyire olyanok szájából, akik soha nem merték sarkig kitárni a szívük kapuit, hogy szabadon ki- és beáramolhasson rajtuk a szeretet.

Amikor ítélkezünk, ritkán gondolunk bele, miért „csak” egy kutyát vagy cicát volt képes valaki feltétel nélkül a szívébe fogadni. Talán éppen az érzékenysége, talán a csalódások, a múlt sebei miatt. Lehet, hogy az állat volt az első lépés — a híd — a szeretet áramlásába való visszakapcsolódás felé.
Az állat-ember kapcsolatban nincs csalódás. Tiszta lelkük áttöri a legerősebb páncélt, lehámozza rólunk a legmélyebb félelmeinket.

Pontosan tudom, milyen ez. És azt is tudom, hogy a szeretetbe csak akkor tudjuk magunkat igazán beleengedni, ha a félelmeink nem akadályozzák meg, hogy teljes szívünkből szeressünk — és megtanuljuk szeretni a legfontosabb embert az életünkben: saját magunkat.
Kevés ennél nehezebb feladat van, főleg, ha szeretethiányos környezetben nőttünk fel, és nem volt rá mintánk.

A kutyád tükröt tart minden pillanatban - bátran nézz bele, és higgy neki — kristálytisztán megmutatja, ami benned van: a jót, a tiszta, méricskélés nélküli szeretetet. Szépen lassan egy-egy lépéssel közelebb visz ahhoz, hogy szeresd önmagad.

És micsoda ereje van, amikor igazán kinyílik a szív. Egy új világ nyílik meg. Egész életünkben szomjazzuk, csak nem tudjuk, mi az, amire annyira vágyunk: az „elég jó vagyok” élményére. Ez a felismerés gyógyítja a lelket.

Nincs olyan kutya a világon, aki számára a gazdája ne lenne elég jó. Valahogy mindig megtalálják a módját, hogy kinyissák a lelkünk páncélját, bejuttatva oda a semmit nem kérő szeretet fényét.
Általuk lassan mi is újra meg tudunk nyílni — még ha százszor sérültünk is.

Az élet része a változás és az elmúlás. Nincs szeretet fájdalom nélkül — és mégis, aki egyszer igazán kinyitotta a szívét egy állat felé, és megtapasztalta a feltétel nélküli szeretet erejét, már soha nem akar szeretet nélkül élni.

A választás a miénk: felvállaljuk a szép és a nehéz érzések teljes csomagját, vagy elvágjuk magunkat az érzéseinktől, menekülve a racionalitás, a teljesítménykényszer és a „kell” világába.
Ha tudat alatt az utóbbit választjuk, elvágjuk magunkat az élet lüktetésétől — és a szeretettől.

Igaz, hogy a lehetetlent karcolgatjuk, amikor szembenézünk önmagunkkal és mindazzal, ami a szeretet áramlását megszakította. Mégis hiszem, hogy ha valami csoda folytán megérezzük újra a szeretet erejét, lassan, lépésről lépésre újra elindul bennünk a tiszta áramlás.

Hiszem, hogy erre is tanítanak a kutyáink — láthatatlan hídként őszinte kapcsolódást építve állat és ember, majd talán következő lépésként ember és ember között is.
És amikor már nem akarunk többé rejtőzködni, nem félünk megmutatni a sebezhetőségünket, akkor végre szabadon élhetünk és szerethetünk — ahogy csak a szívünkön kifér.